---
Illusztráció sorozat válogatott szerzők írásaihoz a sarkvidékek felfedezésének hőskorszakából
-
Personal illustration series from books by selected writers from the heroic era of polar history
---
illustrations by László Brunszkó
explorers biography layout by István Dukai
Sarki éj
“November 7-én ezt jegyzem fel:
Hogy sötétedik minden nappal! Nyolc óra tájban amikor felébredek, még mély éjszaka van. Csak tíz órakor kezd kissé pirkadni. Csodálatos derengés! Az egész levegő át van itatva sötétséggel. A pirkadás erőlködik hogy szétkergesse, de nem bírja. (…) Még a homály is vidámabb látvány, mint az ilyen erőtlen pirkadás.
November 8.
A tegnapi meg a mai derengés idejét a szabadban töltöttem. A színek egyáltalán nincsenek elhatárolva egymástól. Egyetlen rikító folt sincs benne. Minden finom, lágy félhomályban-félködben úszik. Az éjjeli égbolt kék kupoláján nagy csillagok remegnek és a Hold sápadt fénye dereng.
(…)
Csak ebédig lehet festeni, hiszen déli egy órakor ebédelünk. Ebéd után csak nyomorúságos fénymaradványok tengődnek, ilyenkor már nem lehet festeni. Legfeljebb sétál egyet az ember, vagy szánon elnmegy fáért.
(…)
Eltűnik, eltűnik a világosság. Nemsokára kénytelen leszek abbahagyni a munkámat a levegőn. A sötétség győzedelmeskedik.”
Hogy sötétedik minden nappal! Nyolc óra tájban amikor felébredek, még mély éjszaka van. Csak tíz órakor kezd kissé pirkadni. Csodálatos derengés! Az egész levegő át van itatva sötétséggel. A pirkadás erőlködik hogy szétkergesse, de nem bírja. (…) Még a homály is vidámabb látvány, mint az ilyen erőtlen pirkadás.
November 8.
A tegnapi meg a mai derengés idejét a szabadban töltöttem. A színek egyáltalán nincsenek elhatárolva egymástól. Egyetlen rikító folt sincs benne. Minden finom, lágy félhomályban-félködben úszik. Az éjjeli égbolt kék kupoláján nagy csillagok remegnek és a Hold sápadt fénye dereng.
(…)
Csak ebédig lehet festeni, hiszen déli egy órakor ebédelünk. Ebéd után csak nyomorúságos fénymaradványok tengődnek, ilyenkor már nem lehet festeni. Legfeljebb sétál egyet az ember, vagy szánon elnmegy fáért.
(…)
Eltűnik, eltűnik a világosság. Nemsokára kénytelen leszek abbahagyni a munkámat a levegőn. A sötétség győzedelmeskedik.”
N.V. Pinyegin : Kalandozások a Sarkvidéken (1913) “Sarki éj”
Nansen terve
“Három esztendő és néhány hónap múltával Grönland nyugati partjain érdekes tárgyakat találtak a jégtáblákon. A talált tárgyak (…) kétségtelenül az elsüllyedt “Jeanette” hajóról valók. Felmerült azonban a nagy kérdés, honnan és hogyan kerültek ezek a tárgyak Grönland nyugati partjaira? Hiszen az a hely, ahol a “Jeanette” elsüllyedt, 5000 km-re van Grönland nyugati partjaitól, ahol megtalálták őket. A megindult kutatás kiderítette, hogy a talált tárgyak ugyanazon a jégtáblán jutottak Grönland mellé amelyre valamikor ledobálták őket. Vagyis ez a lelet kétségtelenné tette azt a régóta hangoztatott és többször tapasztalt jelenséget, hogy a tenger állóviz ugyan, de felette a jégmező mozgásban van. Hiszen a “Jeanette”-ről származó tárgyak csak úgy juthattak Grönland nyugati partvidékére, hogy először a jég felvitte őket magasan északra, a Sark szomszédságába, vagy talán magára a Pólusra és onnan ismét délnek a Robeson- és Kennedy csatornákon át a Baffin-öbölbe.
Nansen terve.
Nansen, a híres Grönland kutató norvég tanár (…) már régóta tervezgetett egy sarki expedíciót, de a sok szerencsétlenségen okulva, valami más módon szeretett volna azt végrehajtani. (…) Ha a jégáram, a ‘drift’ olyan magas északra felvitte a “Jeanette” tárgyait, elviszi oda a hajót is amely alkalmas helyen bekerül a drfitbe. Eddig az expedíciós hajók kerülték a jeget. Az új módszer ezzel szemben egyenesen jeget kíván, mégpedig északnak mozgó jégmezőt, amely a közbeékelődött hajót északnak vonszolja. Mindössze két problémát kell megoldani : megkeresni azt a helyet, ahol a jég északnak tart és olyan hajót építeni, amely ellent tud állni a jég szorításának.
Ő ezt a hajót egy kiváló hajóépítő barátjával már meg is tervezte. Ha a jégnyomás igen erős lesz, akkor ezt a hajót felemeli de össze nem szorítja. A hajó tehát a jégtáblán folytatja útját.
Nansen terve óriási feltűnést keltett a tudósok és a veterán sarkkutatók között.
1893 tavaszán már készen állott az új típusú hajó a “Fram” (=Előre) öt évi élelemmel és pompás felszereléssel. Bár az újságok, de meg a tudósok közül is sokan a halál biztos zsákmányának mondották az egész expedíciót, mégis száz és száz ember, norvég és más nemzetbeli kért felvételt.
..még mindig maradt sok-sok bizonytalanság…hogy mikor is lehet számítani a visszatérésre: három, négy vagy öt év múlva, vagy talán még később, esetleg soha.
1893 június 24-én indult el a “Fram”. Szerencsésen elértek az Új-szibériai-szigetekhez, ahol a “Jeanette” 1881-ben elsüllyedt.
1893 szeptember 25-én a “Fram”-ot körülvette a jég, azaz a “Fram” is az expedíciós hajók sorsára jutott.A jég szintén azt hitte hogy olyan régifajta: Hansa, Tegetthoff, Jeanette féle hajót hurcol magával, igyekezett közelebbi ismertséget kötni vele és bordáit barátságosan megropogtatni. A “Fram” azonban fényesen kiállta a próbát: egyszerűen felemelkedett (…) Nansen és társai megnyugodva látták a derék hajó viselkedését megkezdték az évekre számított utazás begyakorlását. A jegesmedvék, anélkül hogy valaki is erre bíztatta volna őket (…) gyakran megjelentek a “Fram” körül és az expedíció nem egy tagja csak a gyors lábainak, meg a rémesen üvöltő kutyáknak köszönhette menekülését.
1894 február közepén Nansen pontos számításokat végzett az eddig megtett útról. Kitűnt hogy éppen nyolc esztendőre volna szükség hogy ilyen gyorsasággal utazva hazajussanak. Nansen tehát, hogy útjának fő célját, a Pólust elérhesse, újabb tervet állapított meg. Terve szerint a következő (1895) év tavaszán ő és Johansen hadnagy, elhagyják a hajót hogy gyalog menjenek a Sarkra. 1895 márciusában három szánnal, gazdag felszereléssel és 150kg élelemmel útnak indultak. Ekkor 660 km választotta el őket az Északi-sarktól. Nansen úgy számított hogy naponkint 20-22 km-t tudnak megtenni. Harmincöt nap múlva tehát ott lesznek a Sarkon.
A szépen kieszelt terv azonban két hét múlva már csődöt mondott. A jég felülete olyan borzasztóan rossz volt, hogy a feltételezett napi teljesítménynek felét, sőt néha harmadát sem tudták elérni. ..A Sarktól már csak 410 km választotta el őket, de az élelemhiány réme visszatérésre kényszerítette őket.”
Nansen terve.
Nansen, a híres Grönland kutató norvég tanár (…) már régóta tervezgetett egy sarki expedíciót, de a sok szerencsétlenségen okulva, valami más módon szeretett volna azt végrehajtani. (…) Ha a jégáram, a ‘drift’ olyan magas északra felvitte a “Jeanette” tárgyait, elviszi oda a hajót is amely alkalmas helyen bekerül a drfitbe. Eddig az expedíciós hajók kerülték a jeget. Az új módszer ezzel szemben egyenesen jeget kíván, mégpedig északnak mozgó jégmezőt, amely a közbeékelődött hajót északnak vonszolja. Mindössze két problémát kell megoldani : megkeresni azt a helyet, ahol a jég északnak tart és olyan hajót építeni, amely ellent tud állni a jég szorításának.
Ő ezt a hajót egy kiváló hajóépítő barátjával már meg is tervezte. Ha a jégnyomás igen erős lesz, akkor ezt a hajót felemeli de össze nem szorítja. A hajó tehát a jégtáblán folytatja útját.
Nansen terve óriási feltűnést keltett a tudósok és a veterán sarkkutatók között.
1893 tavaszán már készen állott az új típusú hajó a “Fram” (=Előre) öt évi élelemmel és pompás felszereléssel. Bár az újságok, de meg a tudósok közül is sokan a halál biztos zsákmányának mondották az egész expedíciót, mégis száz és száz ember, norvég és más nemzetbeli kért felvételt.
..még mindig maradt sok-sok bizonytalanság…hogy mikor is lehet számítani a visszatérésre: három, négy vagy öt év múlva, vagy talán még később, esetleg soha.
1893 június 24-én indult el a “Fram”. Szerencsésen elértek az Új-szibériai-szigetekhez, ahol a “Jeanette” 1881-ben elsüllyedt.
1893 szeptember 25-én a “Fram”-ot körülvette a jég, azaz a “Fram” is az expedíciós hajók sorsára jutott.A jég szintén azt hitte hogy olyan régifajta: Hansa, Tegetthoff, Jeanette féle hajót hurcol magával, igyekezett közelebbi ismertséget kötni vele és bordáit barátságosan megropogtatni. A “Fram” azonban fényesen kiállta a próbát: egyszerűen felemelkedett (…) Nansen és társai megnyugodva látták a derék hajó viselkedését megkezdték az évekre számított utazás begyakorlását. A jegesmedvék, anélkül hogy valaki is erre bíztatta volna őket (…) gyakran megjelentek a “Fram” körül és az expedíció nem egy tagja csak a gyors lábainak, meg a rémesen üvöltő kutyáknak köszönhette menekülését.
1894 február közepén Nansen pontos számításokat végzett az eddig megtett útról. Kitűnt hogy éppen nyolc esztendőre volna szükség hogy ilyen gyorsasággal utazva hazajussanak. Nansen tehát, hogy útjának fő célját, a Pólust elérhesse, újabb tervet állapított meg. Terve szerint a következő (1895) év tavaszán ő és Johansen hadnagy, elhagyják a hajót hogy gyalog menjenek a Sarkra. 1895 márciusában három szánnal, gazdag felszereléssel és 150kg élelemmel útnak indultak. Ekkor 660 km választotta el őket az Északi-sarktól. Nansen úgy számított hogy naponkint 20-22 km-t tudnak megtenni. Harmincöt nap múlva tehát ott lesznek a Sarkon.
A szépen kieszelt terv azonban két hét múlva már csődöt mondott. A jég felülete olyan borzasztóan rossz volt, hogy a feltételezett napi teljesítménynek felét, sőt néha harmadát sem tudták elérni. ..A Sarktól már csak 410 km választotta el őket, de az élelemhiány réme visszatérésre kényszerítette őket.”
Dr Kalmár Gusztáv : Küzdelmek a fehér halál országában (1932) “Régi célok után új módszerrel”
Nansen naplója
“Szeptember 22-e, péntek. Újból fényes napsütés és fénylőn fehér jég előttünk. Úgy tűnik mintha a nyílt víz északi határát elértük volna.(…)
Szeptember 24-e, vasárnap.(…) A hajót mindenfelől meglehetősen vastag jég veszi körül. A jégtáblák között kásás jég lebeg, amely hamarosan megszilárdul. (…) Úgy látszik, kezdődik a bezárásunk, nos, még a jeget is üdvözölnünk kell.
Holt világ ez, sehol az élet jele.(…) Ismét megkíséreltünk mélységet mérni, hanem megint csak nem értünk feneket. Érdekes, hogy erre milyen mélységek vannak.
Szeptember 25-e, hétfő. Mind szilárdabban fagyunk be. (…) Pompás csendes az idő(…) Most már beköszöntött a sarki tél!(…)
Szeptember 26-a, kedd. Estefelé a jégmezőn bolyongtam. Nincs szebb a sarki éjszakánál. Álomország ez, átfestve a legfinomabb színekkel, amelyek oly csodálatosan egybeolvadnak, hogy nem látszik, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik. Az ég óriási kupolához hasonlít, amely a tetőn kék, s lefelé zöldbe, majd lilába, ibolyába árnyalódik át a szegélyeken.A jégmezőn halvány, ibolyakék árnyak imbolyognak.(…) A tájat pedig halálos csend üli be, a végtelenség szinfóniája.
Október 24-e, kedd. (…) Most már korán alkonyodik. Ahányszor a napot nézzük, egyre alacsonyabban jár. Csakhamar végképp eltűnik, küszöbön a hosszú, sötét tél.(…)
December 31-e, vasárnap. (…) Szebb szilveszterünk nem lehetett volna. Az északi fény csodálatos színekben és fénykévékben terjed szét az egész égboltozaton, főképpen északon. Ezernyi csillag sziporkázik a sarki fény pásztái között.
Január 3-a, szerda.(…) Lars kovácsnak gyakran akad teendője, ilyenkor a hajó elülső részén fellángol a kovácsműhely tűzhelye, és rőt fényét rávetíti a dérrel bevont kötélzetre, s továbbterjed a magasba meg ki a jégsivatagba.
Január 31-e, szerda. A szél jéghegyeken keresztül sivít felénk, a hó zúgva repül a levegőben, jég és égboltozat egybeolvadt. Sötét van, bőrünk fájdalmat érez a hidegtől, de teljes sebességgel tartunk északnak és ezért hangulatunk kitűnő.
Feburuár 2-a péntek. Ma nagy ünnepség a 80. fok tiszteletére. (…)
Február 5-e, hétfő. Ma ürítettük ki az utolsó palack Ringnes sört. Gyásznap
Február 6-a, kedd. (…) A hőmérséklet -47 és -48 fok. Amikor a szalon +22° -os melegéből kilépünk, egyszerre 70° a különbség.
Szeptember 24-e, vasárnap.(…) A hajót mindenfelől meglehetősen vastag jég veszi körül. A jégtáblák között kásás jég lebeg, amely hamarosan megszilárdul. (…) Úgy látszik, kezdődik a bezárásunk, nos, még a jeget is üdvözölnünk kell.
Holt világ ez, sehol az élet jele.(…) Ismét megkíséreltünk mélységet mérni, hanem megint csak nem értünk feneket. Érdekes, hogy erre milyen mélységek vannak.
Szeptember 25-e, hétfő. Mind szilárdabban fagyunk be. (…) Pompás csendes az idő(…) Most már beköszöntött a sarki tél!(…)
Szeptember 26-a, kedd. Estefelé a jégmezőn bolyongtam. Nincs szebb a sarki éjszakánál. Álomország ez, átfestve a legfinomabb színekkel, amelyek oly csodálatosan egybeolvadnak, hogy nem látszik, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik. Az ég óriási kupolához hasonlít, amely a tetőn kék, s lefelé zöldbe, majd lilába, ibolyába árnyalódik át a szegélyeken.A jégmezőn halvány, ibolyakék árnyak imbolyognak.(…) A tájat pedig halálos csend üli be, a végtelenség szinfóniája.
Október 24-e, kedd. (…) Most már korán alkonyodik. Ahányszor a napot nézzük, egyre alacsonyabban jár. Csakhamar végképp eltűnik, küszöbön a hosszú, sötét tél.(…)
December 31-e, vasárnap. (…) Szebb szilveszterünk nem lehetett volna. Az északi fény csodálatos színekben és fénykévékben terjed szét az egész égboltozaton, főképpen északon. Ezernyi csillag sziporkázik a sarki fény pásztái között.
Január 3-a, szerda.(…) Lars kovácsnak gyakran akad teendője, ilyenkor a hajó elülső részén fellángol a kovácsműhely tűzhelye, és rőt fényét rávetíti a dérrel bevont kötélzetre, s továbbterjed a magasba meg ki a jégsivatagba.
Január 31-e, szerda. A szél jéghegyeken keresztül sivít felénk, a hó zúgva repül a levegőben, jég és égboltozat egybeolvadt. Sötét van, bőrünk fájdalmat érez a hidegtől, de teljes sebességgel tartunk északnak és ezért hangulatunk kitűnő.
Feburuár 2-a péntek. Ma nagy ünnepség a 80. fok tiszteletére. (…)
Február 5-e, hétfő. Ma ürítettük ki az utolsó palack Ringnes sört. Gyásznap
Február 6-a, kedd. (…) A hőmérséklet -47 és -48 fok. Amikor a szalon +22° -os melegéből kilépünk, egyszerre 70° a különbség.
Nem sodródunk. Ma fogcsikorgató hideg (-44°-tól -46°-ig), s a szél 5,8m sebességű. Kiváló alkalom, hogy kezünk, arcunk megfagyjon, egyikünk-másikunk élt is ezzel a lehetőséggel. Johansent fényképeztem, amint leolvasta az anemométert, és felvétel közben megfagyott az orra."
Fridtjof Nansen : Éjben és jégben (1897-1898)
Jakov Zapaszov
“Az első hóval megjött Jakov Zapaszov, a legöregebb novaja-zemljai prémvadász. Matocskin Sarból jött kutyaszánon.
Zapaszov első alkalommal nem gőzhajón, hanem a régi-régi úton, kis sekélyjáratú karbaszon került Novaja Zemljára a Pecsora torkolatából. A Puhovaja tengeröbölben összeácsolt magának egy vadászkunyhót, megtelepedett benne, sarki rókákat fogott, rénszarvasra, medvére és fókára vadászott. Zsákmányát vadászhajóknak vagy norvégoknak adta el. De nemsokáig élvezte az arany szabadságot. A hatóságok tudomást szereztek a Novaja Zemlján “önkényesen” letelepedett vadászról, és kiutasították. Zapaszov egy évvel később újból megjelent a táborhelyén. Megint csak kiutasították - állítólag azért, mert “ivásra szoktatta az odavalósiakat”. Sőt, harmadszor is kiutasították, a “szamojédok vadászterületeinek jogtalan használatáért”, holott Zapaszov sohasem vadászott a nyenyecek táborhelyeinek közelében, hanem érintetlen helyeket választott ki magának. Az a tisztviselő aki harmadízben szállította Arhangelszkbe az önkényes telepest, elkobozta egész zsákmányát, karbaszát, sőt még a puskáját is elvette tőle.
A makacs férfi egy évvel később könnyű fából kivájt kis csónakon jött át Pecsorából Novaja Zemljára. Ilyen csónakot használnak errefelé, amikor a jég hátán vadásznak fókára. Egy ember is nehézség nélkül maga után tudja húzni, olyan könnyű. De nagyon kell érteni a kezeléséhez, mert egy-kettő felborul.
Zapaszov csónakja az eszkimó-kajakra hasonlított. A csónakot összevarrt fókabőrrel vonta be, úgyhogy fedélzetféle volt rajta nyílással az evezős számára, árbócot is állított rá, arra még zsákból való vitorlát is feszített. A fedélzet alatt helyezte el bőrrel bevont nemezcsizmáját és malicáját, továbbá a következőket: egy zsák lisztet, egy pud sót, kétszersültet, fél akó vizet, fegyvert, lőszert, baltát, kést és szigonyt. Jakov ezzel a felszereléssel jutott el a part mentén előbb Vajgacsig, melyet megkerült nyugat felől. A széles tengerszorosban - a Kara-kapuban - jégtorlaszokba ütközött. Két teljes hétig tartott, míg ezeken át tudott vergődni, viszont útközben meglőtt egy fiatal borjúfókát és egy nőstény medvét. Ezzel egy kissé feltáplálta magát, mert addig csak kétszersültön meg vizen élt. Így haladt előre a partmentén, ha szél fújt, csendes időben pedig nagy öblöket szelt át. A nyár végére megérkezett régi kunyhójába, és még közben el is látta magát télire hordalékfával és vörös lazaccal. A rákövetkező nyáron jóval a gőzhajó megérkezte előtt elrejtette a zsákmányát, és eltávozott a Kara-tenger felőli oldalra, nehogy újból kitoloncolják. Mellesleg megjegyezve, a novajazemljai hivatalnok tudomást szerzett ugyan a hős prémvadászról, aki törékeny csónakján több mint ezer kilométert tett meg viharos tengeren, de úgy vélte hogy ilyen körülmények között nehéz lenne ezt az embert azzal megvádolni hogy “iszákosságra szoktatja a bennszülötteket”. Ezért aztán békén hagyta.
Zapaszov már idestova a hatvanadik évét tapossa, de még alig-alig akad ősz szál a hajában. Szakálla borzas, ruházata elnyűtt. Tisztelettel néztem ezt az igénytelen külsejű embert, aki novajazemljai bámulatos utazásán kívül még sokat mesélhetne veszedelmes kalandjairól.
Uszov elmesélte nekünk, hogyan nyomorgott Zapaszov az egyik télen a Kara-tenger felőli oldalon. Egy úszó jégtáblára került medve elragadta a kutyáit a szánnal és a rajta levő élelemmel együtt. Jakov akkor minden eleség nélkül maradt ott, a puskáján kívül nem volt semmije. Másfél hétig vergődött, hogy visszakerüljön a kunyhójához, és közben hóbuckákban húzta meg magát a tomboló novajazemljai hóviharok elől. Lefagyott lábbal, félholtan szedték fel őt a Karmakull-táborhelynél tartózkodó nyenyec vadászok. Sokat mesélhetne Zapaszov veszedelmes medvekalandjairól, (…) tengeri bolyongásairól, de az öreg nem tudja mindezt színesen előadni.
Zapaszov első alkalommal nem gőzhajón, hanem a régi-régi úton, kis sekélyjáratú karbaszon került Novaja Zemljára a Pecsora torkolatából. A Puhovaja tengeröbölben összeácsolt magának egy vadászkunyhót, megtelepedett benne, sarki rókákat fogott, rénszarvasra, medvére és fókára vadászott. Zsákmányát vadászhajóknak vagy norvégoknak adta el. De nemsokáig élvezte az arany szabadságot. A hatóságok tudomást szereztek a Novaja Zemlján “önkényesen” letelepedett vadászról, és kiutasították. Zapaszov egy évvel később újból megjelent a táborhelyén. Megint csak kiutasították - állítólag azért, mert “ivásra szoktatta az odavalósiakat”. Sőt, harmadszor is kiutasították, a “szamojédok vadászterületeinek jogtalan használatáért”, holott Zapaszov sohasem vadászott a nyenyecek táborhelyeinek közelében, hanem érintetlen helyeket választott ki magának. Az a tisztviselő aki harmadízben szállította Arhangelszkbe az önkényes telepest, elkobozta egész zsákmányát, karbaszát, sőt még a puskáját is elvette tőle.
A makacs férfi egy évvel később könnyű fából kivájt kis csónakon jött át Pecsorából Novaja Zemljára. Ilyen csónakot használnak errefelé, amikor a jég hátán vadásznak fókára. Egy ember is nehézség nélkül maga után tudja húzni, olyan könnyű. De nagyon kell érteni a kezeléséhez, mert egy-kettő felborul.
Zapaszov csónakja az eszkimó-kajakra hasonlított. A csónakot összevarrt fókabőrrel vonta be, úgyhogy fedélzetféle volt rajta nyílással az evezős számára, árbócot is állított rá, arra még zsákból való vitorlát is feszített. A fedélzet alatt helyezte el bőrrel bevont nemezcsizmáját és malicáját, továbbá a következőket: egy zsák lisztet, egy pud sót, kétszersültet, fél akó vizet, fegyvert, lőszert, baltát, kést és szigonyt. Jakov ezzel a felszereléssel jutott el a part mentén előbb Vajgacsig, melyet megkerült nyugat felől. A széles tengerszorosban - a Kara-kapuban - jégtorlaszokba ütközött. Két teljes hétig tartott, míg ezeken át tudott vergődni, viszont útközben meglőtt egy fiatal borjúfókát és egy nőstény medvét. Ezzel egy kissé feltáplálta magát, mert addig csak kétszersültön meg vizen élt. Így haladt előre a partmentén, ha szél fújt, csendes időben pedig nagy öblöket szelt át. A nyár végére megérkezett régi kunyhójába, és még közben el is látta magát télire hordalékfával és vörös lazaccal. A rákövetkező nyáron jóval a gőzhajó megérkezte előtt elrejtette a zsákmányát, és eltávozott a Kara-tenger felőli oldalra, nehogy újból kitoloncolják. Mellesleg megjegyezve, a novajazemljai hivatalnok tudomást szerzett ugyan a hős prémvadászról, aki törékeny csónakján több mint ezer kilométert tett meg viharos tengeren, de úgy vélte hogy ilyen körülmények között nehéz lenne ezt az embert azzal megvádolni hogy “iszákosságra szoktatja a bennszülötteket”. Ezért aztán békén hagyta.
Zapaszov már idestova a hatvanadik évét tapossa, de még alig-alig akad ősz szál a hajában. Szakálla borzas, ruházata elnyűtt. Tisztelettel néztem ezt az igénytelen külsejű embert, aki novajazemljai bámulatos utazásán kívül még sokat mesélhetne veszedelmes kalandjairól.
Uszov elmesélte nekünk, hogyan nyomorgott Zapaszov az egyik télen a Kara-tenger felőli oldalon. Egy úszó jégtáblára került medve elragadta a kutyáit a szánnal és a rajta levő élelemmel együtt. Jakov akkor minden eleség nélkül maradt ott, a puskáján kívül nem volt semmije. Másfél hétig vergődött, hogy visszakerüljön a kunyhójához, és közben hóbuckákban húzta meg magát a tomboló novajazemljai hóviharok elől. Lefagyott lábbal, félholtan szedték fel őt a Karmakull-táborhelynél tartózkodó nyenyec vadászok. Sokat mesélhetne Zapaszov veszedelmes medvekalandjairól, (…) tengeri bolyongásairól, de az öreg nem tudja mindezt színesen előadni.
N.V. Pinyegin : Kalandozások a sarkvidéken (1914) “A novajazemljai naplóból”
Albanov
“Július huszonharmadikán a “Foka” szabad vizen ringott..(…)
Julius harmincadikán felszedtük a horgonyt..A ködön át megvillant valami hegyfok, ez elég volt nekem, hogy az ismerős glecccserövről felismerjem a Gertrud-fokot (…) közeledtünk a Flóra-fokhoz. (…) Egyszer éjfélkor arra riadtunk hogy hajónkat félretolta az Etheridge-sziget közelében tartózkodó jég (…) Egyszerre csak emberhez hasonló alakot vettem észre a parti kövek között. Az első pillanatban azthittem hogy káprázik a szemem. (…) De ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát a hajó orrán:
-Ember a parton!
Igen, mozgó ember, ki lehet ez? Az ember valamit tett-vett a köveknél. Egy perccel azután hogy lehorgonyoztunk, az ismeretlen férfi kajakot lökött a vízre, ügyesen beléje ült, és jó kajakevezőshöz illően, széles evezőcsapásokkal megindult a “Foka” felé.
…A “Szent Anna” gőzös hajótisztje vagyok…a 38-ik szélességi fokról jöttem. Egy ember van velem, négyen a Grant-fokon vannak. Úszó jégen jöttünk…
-Albanov vagyok, a Bruszilov-expedíció “Szent-Anna” gőzösének hajóstisztje, - nevezte meg magát az újonnan érkezett. Segítséget kérek önöktől, négy emberem a Grant-fokon maradt…
1912 őszén a jég állapota nemcsak a Barents-tengerben volt kedvezőtlen a hajózásra hanem a Kara-tengeren is. Az “Anna” jéggel tele találta a Kara-tengert. A legnagyobb nehézségek árán törte magát kelet felé, de november elején az északi-szélesség 71° 45’-én, a Jamal-félsziget északnyugati részén teljesen körülzárta a jég. Az “Anna” megállás nélkül, szüntelen sodródott egyenesen az Északi-sark felé, s ez a sodródás nemcsak 1912-ben, hanem 1913-ban is tartott. (…) Albanov elmesélte, hogy ha lett volna erős hatású robbanóanyaguk, akkor az “Anna” áttörte volna magát a legközelebbi csatornába és kétségtelenül kijutott volna a Barents-tengerbe. De dinamitjuk nem volt és a fekete-puskapor aknák gyengének bizonyultak. Ősszel újra kezdődött az észak felé való sodródás.
(…)
1914 április 23-án az “Anna” már a keleti hosszúság 60° 45’-én és az északi szélesség 82° 55’-én volt. Bruszilov vadászni szándékozott a Bering-tengerben és ennek megfelelően szerelt fel expedícióját. Csak másfél évre való élelmiszert vitt magával, mert arra számított hogy a Bering-szorosban legfeljebb csak egy telet kell majd eltöltenie. Az első telelés alatt csaknem az egész hajószemélyzet és maga Bruszilov is ,megkapta a skorbutot. Az expedíció résztvevői között volt egy nő is, Zsdanko ápolónővér, aki gondosan és önfeláldozóan ápolta a betegeket, az ő gondoskodásának, valamint a medvehússal való bőséges táplálkozásnak köszönhették hogy a betegek nyárra meggyógyultak ( két év alatt 42 medvét lőttek ). Második télen kezdték érezni a hiányosságokat : élelmiszerük a vége felé járt, cukruk és fűszerük pedig akkor már régen nem volt. A második tél közepén Albanov, Bruszilov első tisztje, azt javasolta hogy a fele személyzettel elmegy a Ferenc József-földre. Az “Anna”-n ugyanis tudták, hogy a Flóra-fokon van egy élelmiszerraktár. De nem volt sem kajakjuk, sem szánjuk. Albanov irányításával készítettek kilenc kajakot meg néhány szánt, vitorlákat varrtak és gondoskodtak mindenről, amire az úton szükségük lehetett. 1914 április 23-án Albanov tizenhárom matrózzal elindult a Ferenc József-föld felé. Három ember visszatért az “Anna”-ra, úgyhogy Albanovval együtt már csak tízen maradtak. (…) Azt hitték egy hónap múlva elérik a Rudolf-földet. Heteken át meneteltek, de földet még mindig nem láttak.Albanov tudott arról hogy van egy nyugati áramlás a Jeges-tengerben, s ennek megfelelően tartotta a menetirányt. (…) Eltelt két hónap. A tizenegy ember lassan haladt dél felé. Bajev, az egyik matróz egy alakalommal felderítésre ment, és odaveszett a hófergetegbe. Az emeberek csak úgy találomra vánszorogtak, mivel semmilyen földet nem láttak, a szerencsétlenek rádöbbentek arra, hogy eltévedtek az óceán jeges térségeiben. Június végén, amikor már minden reményüket elvesztették, amikor kettő kivételével minden szánjukat és kajakjukat eltüzelték és már kétszersültjük is alig maradt, valamilyen földet pillantottak meg keleten. Elerőtlenedve, egy falat élelelm és tüzelő nélkül értek oda. A földön sok dunnaludat lőttek. Húsukat néha nyersen, néha pedig száraz mohán megsütve ették, és így némileg magukhoz tértek, - mert valamennyien skorbutosok voltak. (…) A végigjárt távolág után úgy látszott a Flóra-fok már csak egy kőhajításnyira van, de csak kettőjüknek sikerült eljutni oda. A Gray-öbölig együtt mentek, ott el kellett válniuk. Sorshúzás alapján öt ember kajakba ült, a többi a parton ment tovább. A Bell-szigeten töltött pihenő közben meghalt Nilsen matróz. Eltemették és tovább indultak a Flóra-fokhoz. Amikor a kajakok már a tengerszoros közepén voltak, vihar kerekedett. A vihar Albanov szemeláttára sodorta a nyílt tengerre azt a kajakot amelyben Lunyajev és Spakovszkij ültek. Neki magának, sikerült egy nagy jéghegyhez vergődnie, és ott kivárta a vihar végét.Július 22-én Kondrat matrózzal elérkezett a Flóra-fokhoz.Július 30-án Kondrat kajakon visszament a Grant-fokhoz. De Makszimov, Regald, Gubanov és Szmirenyikov eltűntek.
A “Foka” akkor ért oda a Flóra-fokhoz amikor Albanov és Kondrat nagyban készülődött az új teleléshez. (…)
Kondrat mosolygós, gyöngyfogsorú, zömök legény volt. Pirospozsgás arcáról ítélve azt lehetett volna hinni, hogy nem a jégmezőkön bolyongott, hanem épp most jött vissza valami vidám jachtutazásról.
Első szava ez volt: “- Hát dohányotok van-e?”
Julius harmincadikán felszedtük a horgonyt..A ködön át megvillant valami hegyfok, ez elég volt nekem, hogy az ismerős glecccserövről felismerjem a Gertrud-fokot (…) közeledtünk a Flóra-fokhoz. (…) Egyszer éjfélkor arra riadtunk hogy hajónkat félretolta az Etheridge-sziget közelében tartózkodó jég (…) Egyszerre csak emberhez hasonló alakot vettem észre a parti kövek között. Az első pillanatban azthittem hogy káprázik a szemem. (…) De ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát a hajó orrán:
-Ember a parton!
Igen, mozgó ember, ki lehet ez? Az ember valamit tett-vett a köveknél. Egy perccel azután hogy lehorgonyoztunk, az ismeretlen férfi kajakot lökött a vízre, ügyesen beléje ült, és jó kajakevezőshöz illően, széles evezőcsapásokkal megindult a “Foka” felé.
…A “Szent Anna” gőzös hajótisztje vagyok…a 38-ik szélességi fokról jöttem. Egy ember van velem, négyen a Grant-fokon vannak. Úszó jégen jöttünk…
-Albanov vagyok, a Bruszilov-expedíció “Szent-Anna” gőzösének hajóstisztje, - nevezte meg magát az újonnan érkezett. Segítséget kérek önöktől, négy emberem a Grant-fokon maradt…
1912 őszén a jég állapota nemcsak a Barents-tengerben volt kedvezőtlen a hajózásra hanem a Kara-tengeren is. Az “Anna” jéggel tele találta a Kara-tengert. A legnagyobb nehézségek árán törte magát kelet felé, de november elején az északi-szélesség 71° 45’-én, a Jamal-félsziget északnyugati részén teljesen körülzárta a jég. Az “Anna” megállás nélkül, szüntelen sodródott egyenesen az Északi-sark felé, s ez a sodródás nemcsak 1912-ben, hanem 1913-ban is tartott. (…) Albanov elmesélte, hogy ha lett volna erős hatású robbanóanyaguk, akkor az “Anna” áttörte volna magát a legközelebbi csatornába és kétségtelenül kijutott volna a Barents-tengerbe. De dinamitjuk nem volt és a fekete-puskapor aknák gyengének bizonyultak. Ősszel újra kezdődött az észak felé való sodródás.
(…)
1914 április 23-án az “Anna” már a keleti hosszúság 60° 45’-én és az északi szélesség 82° 55’-én volt. Bruszilov vadászni szándékozott a Bering-tengerben és ennek megfelelően szerelt fel expedícióját. Csak másfél évre való élelmiszert vitt magával, mert arra számított hogy a Bering-szorosban legfeljebb csak egy telet kell majd eltöltenie. Az első telelés alatt csaknem az egész hajószemélyzet és maga Bruszilov is ,megkapta a skorbutot. Az expedíció résztvevői között volt egy nő is, Zsdanko ápolónővér, aki gondosan és önfeláldozóan ápolta a betegeket, az ő gondoskodásának, valamint a medvehússal való bőséges táplálkozásnak köszönhették hogy a betegek nyárra meggyógyultak ( két év alatt 42 medvét lőttek ). Második télen kezdték érezni a hiányosságokat : élelmiszerük a vége felé járt, cukruk és fűszerük pedig akkor már régen nem volt. A második tél közepén Albanov, Bruszilov első tisztje, azt javasolta hogy a fele személyzettel elmegy a Ferenc József-földre. Az “Anna”-n ugyanis tudták, hogy a Flóra-fokon van egy élelmiszerraktár. De nem volt sem kajakjuk, sem szánjuk. Albanov irányításával készítettek kilenc kajakot meg néhány szánt, vitorlákat varrtak és gondoskodtak mindenről, amire az úton szükségük lehetett. 1914 április 23-án Albanov tizenhárom matrózzal elindult a Ferenc József-föld felé. Három ember visszatért az “Anna”-ra, úgyhogy Albanovval együtt már csak tízen maradtak. (…) Azt hitték egy hónap múlva elérik a Rudolf-földet. Heteken át meneteltek, de földet még mindig nem láttak.Albanov tudott arról hogy van egy nyugati áramlás a Jeges-tengerben, s ennek megfelelően tartotta a menetirányt. (…) Eltelt két hónap. A tizenegy ember lassan haladt dél felé. Bajev, az egyik matróz egy alakalommal felderítésre ment, és odaveszett a hófergetegbe. Az emeberek csak úgy találomra vánszorogtak, mivel semmilyen földet nem láttak, a szerencsétlenek rádöbbentek arra, hogy eltévedtek az óceán jeges térségeiben. Június végén, amikor már minden reményüket elvesztették, amikor kettő kivételével minden szánjukat és kajakjukat eltüzelték és már kétszersültjük is alig maradt, valamilyen földet pillantottak meg keleten. Elerőtlenedve, egy falat élelelm és tüzelő nélkül értek oda. A földön sok dunnaludat lőttek. Húsukat néha nyersen, néha pedig száraz mohán megsütve ették, és így némileg magukhoz tértek, - mert valamennyien skorbutosok voltak. (…) A végigjárt távolág után úgy látszott a Flóra-fok már csak egy kőhajításnyira van, de csak kettőjüknek sikerült eljutni oda. A Gray-öbölig együtt mentek, ott el kellett válniuk. Sorshúzás alapján öt ember kajakba ült, a többi a parton ment tovább. A Bell-szigeten töltött pihenő közben meghalt Nilsen matróz. Eltemették és tovább indultak a Flóra-fokhoz. Amikor a kajakok már a tengerszoros közepén voltak, vihar kerekedett. A vihar Albanov szemeláttára sodorta a nyílt tengerre azt a kajakot amelyben Lunyajev és Spakovszkij ültek. Neki magának, sikerült egy nagy jéghegyhez vergődnie, és ott kivárta a vihar végét.Július 22-én Kondrat matrózzal elérkezett a Flóra-fokhoz.Július 30-án Kondrat kajakon visszament a Grant-fokhoz. De Makszimov, Regald, Gubanov és Szmirenyikov eltűntek.
A “Foka” akkor ért oda a Flóra-fokhoz amikor Albanov és Kondrat nagyban készülődött az új teleléshez. (…)
Kondrat mosolygós, gyöngyfogsorú, zömök legény volt. Pirospozsgás arcáról ítélve azt lehetett volna hinni, hogy nem a jégmezőkön bolyongott, hanem épp most jött vissza valami vidám jachtutazásról.
Első szava ez volt: “- Hát dohányotok van-e?”
N.V. Pinyegin - Kalandozások a sarkvidéken (1914) “Találkozás Albanovval”
Új föld
“ Óráról órára új és új izgalommal kémleltük a nyugaton emelkedő hegyvidéket. Föltárult előttünk a Shackleton Inlet, és mélyen benn az öböl mélyén hatalmas hegylánc meredt a magasba, messze nyugat felé újabb és újabb csúcsok emelkedtek. A Wilson-foktól nyugatra 3000 méteres hegyek jelentek meg, délkeletre egyik új hegycsúcs a másik után tűnt föl szemünk előtt. Kevés embernek jut osztályrészül, hogy olyan földet láthasson, amelyen őelőtte nem nyugodott emberi szem, mohó kiváncsisággal és bizonyos hódolat érzésével figyeltük az új hegység felbukkanását az előttünk elterülő nagy Ismeretlenből. És a folytonos várakozásnak ebbe az izgalmába belevegyült lázas reménykedés, hogy a mi ösvényünket semmiféle hegylánc nem fogja elvágni előlünk.
Senki közülünk nem sejthette, miféle csodák tárulhatnak föl előttünk délnek vivő utunkban: képzeletünk szabadon szárnyalt-amíg csak föl nem hemperedtünk a hóban, vagy az éhség éles sajgása vissza nem térítette elkalandozó figyelmünket a közvetlen jelen szükségleteire.”
Senki közülünk nem sejthette, miféle csodák tárulhatnak föl előttünk délnek vivő utunkban: képzeletünk szabadon szárnyalt-amíg csak föl nem hemperedtünk a hóban, vagy az éhség éles sajgása vissza nem térítette elkalandozó figyelmünket a közvetlen jelen szükségleteire.”
Sir Ernest H. Shackleton : Az Antarktisz szívében ( 1923 ) “Túl minden emberi lábnyomon”
“Franklin expedíciójának rejtelmes pusztulása.
John Ross 1833 október közepén tért haza négy évig elnyúlt expedíciójából. Bár meglepő felfedezéseket tett, az angol admiralitás a három nagy sarkkutató: Ross, Perry és Franklin küzdelmeiből arra a következttetésre jutott hogy nincs sok értelme további pénzáldozatnak és főképpen nem fiatal férfiéleteket odadobni az Arktisz fagyos, dermesztő karjaiba. Ezért az Északi Sarkvidéken egy évtiztedig a kutatásokban csend állott be. Senki se mert arra gondolni hogy rövid néhány esztendő múlva olyan forgalom lesz ezen a vidéken, aminőt még soha nem látott se azelőtt se azután. És ebben a forgalomban dúsan aratott a halál. (…)
Franklin utolsó útjára indul.
Soha nem indult még ezideig a sarkvidékre olyan nagy gonddal felszerelt és olyan bőséges készlettel ellátott expedíció, mint amelyet Franklin most szervezett. Először megszerezte az Erebust és a Terrort, amelyek James Ross vezetésével oly kitűnően megállták a helyüket a Déli sarkvidéken. Mindkettő pompás, erős hajó volt vitorlával és gőzgépekkel felszerelve. Élelmet három évre vett fel a két hajó, 136 ember számára. Tudományos műszereik is elsőrangúak voltak. Nemcsak Franklin hanem minden hozzáértő ember meg volt győződve hogy ennek az expedíciónak sikerülnie kell! Hogyan jutott volna eszébe bárkinek, látva a két erős, kitűnően felszerelt hajót, hogy nem volt még expedíció amelyet olyan borzalmas szerencsétlenség ért volna mint Franklinét. Ki mert volna arra gondolni, hogy ebből a túláradó örömmel, sok reménnyel útnak induló 129 emberből egy sem látja meg többé Anglia szürke tengerpartjait, hogy eltűnnek nyomtalanul és csak egy-két fémeszköz, földben, hóban heverő csontvázak mutatják, hogy merre pusztultak el. De hogy mi okozta ezt a borzalmas véget, hogy kezdődött és hogyan folyt le, azt még ma (1930), nyolc évtized múlva sem lehet tudni, bár csaknem három évtizedig a kisebb-nagyobb expedíciók egész sora kutatott az eltűntek után.
A két hajót Grönlandig egy kisegítőhajó is kísérte.(…) Néhány nap múlva még két bálnavadász hajó találkozott Franklinékkel.(...) Igen jó hangulatban volt mindenki.(…)
Ezek voltak az utolsó hírek. Európai ember többé a Franklin-expedíció egyetlen tagjával sem beszélt. “
Franklin utolsó útjára indul.
Soha nem indult még ezideig a sarkvidékre olyan nagy gonddal felszerelt és olyan bőséges készlettel ellátott expedíció, mint amelyet Franklin most szervezett. Először megszerezte az Erebust és a Terrort, amelyek James Ross vezetésével oly kitűnően megállták a helyüket a Déli sarkvidéken. Mindkettő pompás, erős hajó volt vitorlával és gőzgépekkel felszerelve. Élelmet három évre vett fel a két hajó, 136 ember számára. Tudományos műszereik is elsőrangúak voltak. Nemcsak Franklin hanem minden hozzáértő ember meg volt győződve hogy ennek az expedíciónak sikerülnie kell! Hogyan jutott volna eszébe bárkinek, látva a két erős, kitűnően felszerelt hajót, hogy nem volt még expedíció amelyet olyan borzalmas szerencsétlenség ért volna mint Franklinét. Ki mert volna arra gondolni, hogy ebből a túláradó örömmel, sok reménnyel útnak induló 129 emberből egy sem látja meg többé Anglia szürke tengerpartjait, hogy eltűnnek nyomtalanul és csak egy-két fémeszköz, földben, hóban heverő csontvázak mutatják, hogy merre pusztultak el. De hogy mi okozta ezt a borzalmas véget, hogy kezdődött és hogyan folyt le, azt még ma (1930), nyolc évtized múlva sem lehet tudni, bár csaknem három évtizedig a kisebb-nagyobb expedíciók egész sora kutatott az eltűntek után.
A két hajót Grönlandig egy kisegítőhajó is kísérte.(…) Néhány nap múlva még két bálnavadász hajó találkozott Franklinékkel.(...) Igen jó hangulatban volt mindenki.(…)
Ezek voltak az utolsó hírek. Európai ember többé a Franklin-expedíció egyetlen tagjával sem beszélt. “
Dr Kalmár Gusztáv : Küzdelmek a fehér halál orszáhában (1932) “Franklin expedíciójának rejtelmes pusztulàsa”
Ross rókái
“Este, amikor kényelmesen üldögélünk a kályha mellett, kártyázás helyett vígan beszélgetünk arról, hogy mily könnyen és kényelmesen, minden baj nélkül kiteleltünk, pedig túl voltunk az északi szélesség 80.-ik fokán, ahol félszázad előtt úgyszólván, még nem is fordult meg ember. Voltaképpen csak Franklin szerencsétlen expedíciója óta (1845) kezdték kutatni a sarki tájakat, mert az előző felfedező utaknak majdnem kivétel nélkül csak az volt a céljuk, hogy megtalálják az északnnyugati átjárót, mely Ázsia és Amerika közt biztosított volna szabad kereskedelmi utat a hajózásnak.
Először 1848-ban kezdtek aggódni Franklin két hajójának, az “Erebus”-nak és a “Terror”-nak az eltűnésén. Az admirális régi barátja, Richardson doktor, hetven éves létére Kanadába sietett, s végig utazott a Coppermine-folyón egészen a sarki tengerig, másfelől Ross James, az “Enterprise” és “Investigator” hajókon elvitorlázott Uppernavikből, s amerre ment, útjában mindenütt és naponta írásokkal telt hordócskákat, palackokat dobatott a vízbe, hogy tartózkodó helyét megismertesse, a ködben ágyúztatott, éjszakánként rakétákat és bengáli tüzeket gyújtatott s mindig csak kevés vitorlával haladt. Mikor 1848-49 telén a Leopold kikötőbe téli szállásra vonult, összefogatott egy egész falka kékrókát, rézöveket köttetett a nyakukra, melyekre föl volt vésve a hajók állomáshelye és a raktárak fekvése, s aztán szabadon bocsátotta az állatokat a világ négy égtája felé, hátha Franklin legénységének sikerül közülük egyet elejtenie s utasítások nyomán megmenekülhet az expedíció?…”
Először 1848-ban kezdtek aggódni Franklin két hajójának, az “Erebus”-nak és a “Terror”-nak az eltűnésén. Az admirális régi barátja, Richardson doktor, hetven éves létére Kanadába sietett, s végig utazott a Coppermine-folyón egészen a sarki tengerig, másfelől Ross James, az “Enterprise” és “Investigator” hajókon elvitorlázott Uppernavikből, s amerre ment, útjában mindenütt és naponta írásokkal telt hordócskákat, palackokat dobatott a vízbe, hogy tartózkodó helyét megismertesse, a ködben ágyúztatott, éjszakánként rakétákat és bengáli tüzeket gyújtatott s mindig csak kevés vitorlával haladt. Mikor 1848-49 telén a Leopold kikötőbe téli szállásra vonult, összefogatott egy egész falka kékrókát, rézöveket köttetett a nyakukra, melyekre föl volt vésve a hajók állomáshelye és a raktárak fekvése, s aztán szabadon bocsátotta az állatokat a világ négy égtája felé, hátha Franklin legénységének sikerül közülük egyet elejtenie s utasítások nyomán megmenekülhet az expedíció?…”
Fridtjof Nansen : Utazás az úszó jégen (1932) “Tavasz és nyár 1894-ben”
Éhség
“Egyik pillanatban a tájkép nagyszerűsége bilincselte le gondolatainkat, a reákövetkező pillanatban megint azon jártattunk eszünket, mit ennénk, ha most hirtelen szabadjára eresztenének valami kitűnő étteremben.”
Sir Ernest H. Shackleton : Az Antarktisz szívében ( 1923 ) “A Déli-sark országútján”
Hullámhegy
“A tizenegyedik napon (május 5-én) heves észak-nyugati viharszél kerekedett, délután pedig délnyugatira fordult.. Az ég beborult, időnként erősen havazott, ami csak még elviselhetetlenebbé tette a háborgó hullámokat. Éjfélkor én ültem a kormánynál ; egyszerre észreveszem az ég tiszta szalagját dél és délnyugat között. Boldogan jelentem a jó hírt a társaimnak, hogy derül már az ég, amikor ráeszmélek, hogy amit a felhők hasadékának néztem, nem is a felhők közt van : egy rettentő hullám fehér taraja.
Huszonhat éve járom a tengert, ismerem haragvását és mosolyát, de ily óriási hullámot még soha nem láttam. Mintha az egész óceán megemelkedett volna, valami egészen más volt ez, mint az a fehér sörényű tenger, amely napok óta fáradhatatlanul ostromol. Fölkiáltottam:
- Az istenért, fogódzzatok meg! Mindjárt elnyel!
A feszült várakozás óráknak tetsző pillanata után csónakunkat hátára vette a hullám és úgy lendített magával, mint valami dugót a parti hullámtörés. Aztán lecsapott a mélybe-mintha forrongó üstbe taszított volna a meggyötrött víztömeg. Félig megmerülve, hatalmas rázkódással-de valahogy túlélte ezt is a csónak, reálapulva a halálos víztömegre. Az életéért küzdő ember energiájával lapátoltuk a vizet a csónakunkból; tíz percnyi bizonytalanság után éreztük, hogy újra erőre kap alattunk a csónak. Úszott megint és nem imbolygott részegen, mintha megkótygosodott volna a tenger rohamától.”
Huszonhat éve járom a tengert, ismerem haragvását és mosolyát, de ily óriási hullámot még soha nem láttam. Mintha az egész óceán megemelkedett volna, valami egészen más volt ez, mint az a fehér sörényű tenger, amely napok óta fáradhatatlanul ostromol. Fölkiáltottam:
- Az istenért, fogódzzatok meg! Mindjárt elnyel!
A feszült várakozás óráknak tetsző pillanata után csónakunkat hátára vette a hullám és úgy lendített magával, mint valami dugót a parti hullámtörés. Aztán lecsapott a mélybe-mintha forrongó üstbe taszított volna a meggyötrött víztömeg. Félig megmerülve, hatalmas rázkódással-de valahogy túlélte ezt is a csónak, reálapulva a halálos víztömegre. Az életéért küzdő ember energiájával lapátoltuk a vizet a csónakunkból; tíz percnyi bizonytalanság után éreztük, hogy újra erőre kap alattunk a csónak. Úszott megint és nem imbolygott részegen, mintha megkótygosodott volna a tenger rohamától.”
Sir Ernest Shackleton : Dél (1914-1917)
Magányos szív
“Miután már jóideig tapostuk a mély havat és a pingvinek nagy városa már reltűnt szemünk elől, egy kis sziklatömegnek a hóból kimeredő fala mellett magányos pingvinre bukkantunk, amely szoborszerű, fölséges nyugalommal ül a helyén, míg az esti nap fekete hátára süt. Hosszan elnyúló kék árnyéka élesen válik ki a fehér hólepelből. Elhagyta a pingvinek fecsegő, lármás seregét, hátat fordított a köznapi veszekedésnek és civakodásnak, hogy teljes nyugalomban és csöndben egyedül maradjon mélyenszántó gondolataival. Minden időkben akadtak az emberek közt fáradt lelkek, akik a magányt keresték-csöndes cellájában a szerzetes, sivatagi sziklabarlangjában a remete-de még elhagyatott magányukon is áttört az élet egy-egy hangja: a kolostrbeli barátok halk lépteinek nesze a cella ajtaja előtt, a sakálok üvöltése a sivatag éjjelében. De minden földi lelkek közt, akik a világ zaja elől elmenekültek, a legmagányosabb az a pingvin, amelyet azon az estén, ott künn a végtelen, sivár hómezőkön láttunk.
Ez már nem volt közömbös, véletlenül elénkkerülő madár, mint a többi ezer meg ezer, a világtól elvonult elmélkedés szimbóluma volt, magányos szív, amely a sarkvidék birodalmának végtelen elhagyatottságában dobogott.”
Ez már nem volt közömbös, véletlenül elénkkerülő madár, mint a többi ezer meg ezer, a világtól elvonult elmélkedés szimbóluma volt, magányos szív, amely a sarkvidék birodalmának végtelen elhagyatottságában dobogott.”
Aage Krarup Nielsen : A trópusokon át a Déli jeges tengerre c. könyvének (1920) “A pingvinek földje”
Mi történik? : Aage Krarup Nielsen egy cetvadászhajón szolgál hajóorvosként, így kerül a Déli-sarkörre, a Deception-szigetre ahol látogatást tesznek egy nagy pingvin kolóniánál.
Byrd
“Nobile szerencsétlensége, majd a keresésére indult, ősz Amundsen eltűnése nagy izgalmat keltett világszerte. Az általános izgalom valóságos tiltakozás volt a léghajós, repülőgépes sarki kutatások ellen. Az ember lelke mélyén gyökerező kutatásvágyat azonban a katasztrófák sohasem tudták elfojtani. A szerencsétlenül járt kutatók munkáját új erők veszik át. Még le sem csillapodott az Északi sark körül történt borzalmak izgalma, amikor Usából újabb, minden eddiginél merészebb sarki expedíció hírét hozta a távíró, hogy Byrd kapitány repülőgépen igyekszik eljutni a Déli sarkra.
Tervek és előkészületek.
Byrd kapitányt már jól ismerjük abból az időből, amikor 1926-ban a Spitzbergákról elindulva, rövid 16 óra alatt megfordult a Sarkról. A szó szoros értelmében még ki sem pihente fáradtságát, vagy mint mondani szokták, még le sem verte ruhájáról az út porát, amikor társával, Floyd Benettel már a délsarki expedíciót fontolgatta. Amundsen, mikor meglátogatta, tréfásan kérdezte a fáradt repülőtől, hogy hát most mi is következik. Byrd minden gondolkodás nélkül azt válaszolta:
- A Déli-sark!”
- A Déli-sark!”
Dr Kalmár Gusztáv : Küzdelmek a fehér halál országában “Új lobogó a déli sarkon”
Thule
“Thule volt minden nagyobb világhírű dán és amerikai sarkvidéki expedíció kiindulópontja. A sarkvidéki eszkimók segítsége nélkül, akik minden fáradtságot játszva viseltek, ezek a vállalkozások soha sem sikerültek volna.
Thulei tartózkodásom első idejében az egyik napon egy Qavigarsuaq nevű férfi látogatott meg. Mivel akkoriban még keveset tudtam eszkimó nyelven, egy ideig fényképek mutogatásával szórakoztattam. A képek között az egyik New York kikötőjét ábrázolta és és megkíséreltem megmagyarázni a nagy házak rendeltetését és jelentőségét. Nagyon elcsodálkoztam amikor így szólt:
- Igen tudom, voltam ott, utálatos város. Koppenhágában is sokkal jobb volt, ott legalább nem kell félni, hogy az embert elgázolják az utcán a ducduckramutitten-ek (gépkocsik).
Kiderült, hogy nem csak e helyeken járt, hanem annak idején ő is azok között volt, akik, akikkel Knud Rasmussen ötödik Thule expedíciójára indult, amikor három évig utaztak szánkóval Északkanadában, egészen Alaszkáig. Egy keveset Szibériában is volt és tudta hogy van valami, amit Oroszországnak neveznek. Egy ideig ő vezette az expedíció élelmiszerellátását. Lelkesedéssel beszélt arról, milyen gyönyörű utazás volt. Az nem is jutott eszébe, hogy ő maga milyen nagy teljesítményt végzett.
Később Odaq-kal találkoztam. Ő van már csak életben azok közül, akik Pearyvel az északi-sarkon voltak.
- Milyen volt az?
- Nauninguajo, (nagyon szép volt), - válaszolta mosolyogva.
Már az is, aki csak néhány száz kilóméter közönséges szánkóutazást tett meg ezen a vidéken, sejtheti, micsoda hallatlan teljesítményekkel jár egy-egy valóban nagy sarkvidéki utazás. Úgyszólván valamennyi részt vett már ilyenben.
A civilizált világ lelkesedik a sportrekordokért, ujságoldalakat írnak egy-egy bajnokról, a rádió foglalkozik az ilyen eseményekkel, pedig hát mindez gyerekjáték a sarkvidéki eszkimók mindennapi munkájához képest.”
Thulei tartózkodásom első idejében az egyik napon egy Qavigarsuaq nevű férfi látogatott meg. Mivel akkoriban még keveset tudtam eszkimó nyelven, egy ideig fényképek mutogatásával szórakoztattam. A képek között az egyik New York kikötőjét ábrázolta és és megkíséreltem megmagyarázni a nagy házak rendeltetését és jelentőségét. Nagyon elcsodálkoztam amikor így szólt:
- Igen tudom, voltam ott, utálatos város. Koppenhágában is sokkal jobb volt, ott legalább nem kell félni, hogy az embert elgázolják az utcán a ducduckramutitten-ek (gépkocsik).
Kiderült, hogy nem csak e helyeken járt, hanem annak idején ő is azok között volt, akik, akikkel Knud Rasmussen ötödik Thule expedíciójára indult, amikor három évig utaztak szánkóval Északkanadában, egészen Alaszkáig. Egy keveset Szibériában is volt és tudta hogy van valami, amit Oroszországnak neveznek. Egy ideig ő vezette az expedíció élelmiszerellátását. Lelkesedéssel beszélt arról, milyen gyönyörű utazás volt. Az nem is jutott eszébe, hogy ő maga milyen nagy teljesítményt végzett.
Később Odaq-kal találkoztam. Ő van már csak életben azok közül, akik Pearyvel az északi-sarkon voltak.
- Milyen volt az?
- Nauninguajo, (nagyon szép volt), - válaszolta mosolyogva.
Már az is, aki csak néhány száz kilóméter közönséges szánkóutazást tett meg ezen a vidéken, sejtheti, micsoda hallatlan teljesítményekkel jár egy-egy valóban nagy sarkvidéki utazás. Úgyszólván valamennyi részt vett már ilyenben.
A civilizált világ lelkesedik a sportrekordokért, ujságoldalakat írnak egy-egy bajnokról, a rádió foglalkozik az ilyen eseményekkel, pedig hát mindez gyerekjáték a sarkvidéki eszkimók mindennapi munkájához képest.”
Aage Gilberg : Sok eszkimó, egy orvos (1939) “vallás, kultúra és műveltség”
Felfedezők
-
Explorers guide
